Attila te marha!

"Az utolsó vágy
Az ablak alatt áll
Túlélte az éjszakát,
Az utolsó vágy
Egy cigarettára gyújt
És egy pocsolyában
Megnézi magát"

- Tudod, te nála szóba se jöhetsz! - mondta lehalkítva a hangját, közelebb hajolva hozzám, hogy a mellettünk elhaladó István ne hallja, aki fölött hajlamos volt mindig anyáskodni, mert Zsuzsa az a típusú nő volt túl a negyvenen, aki majd megdöglött Istvánért, de a jóízlés, a kora és a családi állapota még sem engedte, hogy közeledjen hozzá, hát inkább eljátszotta István gondoskodó mamácskáját.  Értetlenül néztem rá, épp csak egy barátságos fél mosolyt váltottam az elhaladóval.

- Te túl magabiztos vagy, túl karakán, elriasztod vele a férfiakat - folytatta - tudod, az ilyen típusú férfiak, mint ő inkább a szerényebb, egyszerűbb lányokat kedvelik, ezért nem kellesz neki! - tette fel az i-re a pontot, és miközben hozzám beszélt a fejemben forogni kezdett a film, elkezdte lejátszani a pár héttel korábbi téli péntek délutánt, magam előtt láttam Istvánt, ruha nélkül, a párás szemeit, a tetoválását, a fél kezét, ahogy a behajlított lábamat a csípőjéhez szorítja, a másikkal a hajamba tép, miközben én meztelenül ülök a vidéki ház asztalán, ő pedig nem tud betelni a látvánnyal és a forróssággal amit a lábam között érez, újra láttam, ahogy hajol felém, hogy megcsókoljon, miközben már a sokandik menetet toljuk szenvedélyesen, fáradhatatlanul, és úgy, mintha az életünk múlna rajta.   - te nem vagy olyan feleségnek való, sokkal jobban illik hozzá a Bogi! Tudod, az a helyes kislány, aki pár hete a barátnője.

István nem az ilyen nőkre bukik, persze, látom, hogy megnéz, csinos vagy, de túl sok vagy neki! igaz-igaz, István öltözéskor rám nézett jelentőségteljesen, sose csináltam még egymás után ennyiszer! - mondta, nehéz lett volna eldönteni, hogy a széles mosoly az elégedett fejen a boldogságtól van, vagy a büszkeségtől.

Te egy olyan nagy dumás, vagány csaj vagy! Káromkodsz, bulizol, iszol, dohányzol. A Bogi sokkal visszafogottabb! - az én mozimban István már a kabátját vette, indulni készült, aztán visszalépett hozzám, átölelt, fejével az asztal felé bökve súgta, hát tudod, így még sose csináltam, huhhh!

Mert ugye, itt vagy például te és a munka! - hjajjj, hát igen a munka, na az aztán tényleg itt van, főleg a közös munka, be kellett látnunk, hogy a kettőnk között naponta felgyűlemlő szexuális feszültség tarthatatlan, képtelenek vagyunk  érdemi munkát végezni, sőt, bármi másra koncentrálni, nem hogy a munkára - jössz-mész intézkedsz állandóan, túl határozott vagy, szinte kemény, - az asztal lapja, amin ültem, egyik lábam felhúzva, másik István kezében, na az tényleg kemény volt!

Egy nap aztán megbeszéltük, hogy játsszuk le, és akkor nyugtunk lesz egymástól, különben a saját fantáziánk kicsinál minket,  és még a végén mind a ketten repülünk a cégtől. Én mondtam a helyet. Oda? Olyan messze? De nekem aznap  xxx kell mennem, onnan az legalább 200 kilométer! 200 km vezetett, átszelve a fél országot érkezett meg a fagyos időben, hogy egy egész délutánt csak dugással töltsön velem és egy üveg Zwack citromos vodka társaságában.  Tudtuk mind a ketten, hogy ezt csak egyszer lehet, így aztán mindent bele kellett adni, mindent kipróbálni, mindent, mindent, amit csak egy decemberi péntek délután és egy üveg vodka elbír.

Este mikor visszaindult - a vodkás üveg üresen hevert a földön - vigyorogva köszönt el, többet szóba se került köztünk a szex, pár hét múlva mind a ketten területi referensek lettünk, fejenként 8 megyével, és fizetés emeléssel.

Zsuzsának egyébként részben igaza volt. Először is, István tényleg feleségül vette Bogit, aki azóta két gyönyörű fiú gyermekkel ajándékozta meg. Másrészt, én valóban nem lettem jóravaló feleség. Legalábbis ezen gondokodtam míg a tükörben magamat néztem, és a rajtam tündöklő szénaboglyára emlékeztető frizurámat, meg a mögötte lévő kissé rendetlen lakást. Mondjuk hasznosabb tanácsokkal is elláthatott volna Zsuzsa annak idején a jóravaló feleségekkel kapcsolatban. Például olyannal, hogy ha hajnalban felkelsz, hogy megmosd a hajad, akkor  a haj megmosása és  megszárítása közé NE iktass be egy alapos dugást a frissen ébredező pasiddal, mert közben megszárad a fésületlen hajad.  A Bogi ezt biztos magától is tudta.

És hogy mi van Istvánnal? Pár éve összefutottunk, néztem egy darabig a másik irodából, ahogy ott ül egyedül a kávéját kevergetve, kicsit meghízott, Bogi jól főz, kicsit megöregedett, ahogy én is, és úgy tűnt valamitől el is fáradt. Felcsillant a szeme ahogy észrevett, széles vigyorral kínált hellyel, Bogi jól van, igen, a gyerekek is, igen, már nagyok, Szentendrén vettek kertes házat, van kutya is, a gyerekek imádják, voltak nyaralni Korfun, ja, láttam a képeket iwiw-en? De valami mégsem az igazi, monjda. A régi cimbiségbe simán beleférnek olyan vallomások, amik más embereknél nem. Értem-e hogy nem kerek? Néha eszébe jut, mi lett volna, ha mi ketten.., értem ugye, hogy mire gondol.... mert mi ketten akár  sarkaiból ki a világot!

De nem így lett. Ezért aztán mindig van valahol egy szerető. Most egy új. Pesttől 150 km-re. A másik kapcsolat pár hónappal ezelőtt kifutott, idősebb nő volt,  az meg a másik irányba Pesttől jó sok km-re.

Honnan is tudhatnám miért gondolja István, hogy egy jó dugásért le kell előtte vezetnie 200 kilométert? Talán majd megkérdezem Zsuzsát ha véletlenül összefutok vele, ha jól emlékszem ő rengeteg dolgot tudott az István féle férfiakról.

"Mondd, láttad már, hogy átkozom a napot

Zavart, ijesztő torz mosollyal az arcomon?

Választ adva kérdésre, persze rendben minden!

Miközben belül? Lassan, cseppenként elvérzek."

"Én először is tudni akarom, milyen vagy. Tudni akarom milyen, amikor vad, milyen amikor szelíd, És valahogy jó lenne kipróbálni, milyen együtt lefeküdni. milyen, amikor már sötét van, de tudom, hogy még nem alszol. Mi van olyankor a levegőben? Aztán amikor alszol. És milyen lenne egyből Téged látni, ahogy kinyitom a szemem, reggel."

Basszus, berúgtam.

és egyébként meg, a büdös fészkes fenébe!igazából kurva életben akartam írni, csak most disztingválok. bassza meg! és nem a berúgás miatt. Nem akarom kimondani.

"Mondd, szeplős, ha egyszer nekünk is lesz gyerekünk, hogyan fogjuk nevelni? Ugye, a mi gyerekünk nem lesz olyan magányos, mint mi voltunk, amíg te nem voltál nekem, és én nem voltam neked? Mondd, szeplős, szoktál te olyant gondolni, hogy még az egész élet előttünk áll? Ugye, te nem vagy olyan, hogy csak egy-két napra előre gondolkozol? Mert én ilyen voltam, amíg te nem voltál. Néha még ilyen sem. Néha az is hidegen hagyott, hogy holnap mi lesz. Valami lesz - rángattam a vállamat -, és ha semmi sem, az is közömbös. Amióta te vagy nekem, én annyira megváltoztam, hogy szinte nem is igaz semmi sem, ami addig volt, amíg te nem voltál."

Azt hiszem pont úgy indult, mint a többi reggel. Csörgött az óra. Tudtam, ahogy minden reggel tudom, hogy most is 10 perccel később megint csörögni fog. Átfordultam a túloldalra, lenyúltam az ágy mellé, hogy felemeljem a telefont, és mint ahogy minden reggel kinyomtam.

Azt hiszem még egy darabig minden úgy történt mint minden reggel...

Szavak égnek bele az agyamba. Fél mondatok. Látom ahogy az aki mondja előttem áll, látom, ahogy az érzései kitörnek és nem tud uralkodni magán. Évek telnek el, de a szavak, az az egy mondat, de lehet hogy csak fél az egész életemet megváltoztatja, miközben mind úgy próbálunk csinálni (vagy csak én?) mintha minden normális lenne. Mint ma reggel. Azt hiszem ezt sem fogtam fel elsőre. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténik. Mint ahogy más dolgokról se akartam elhinni. Arról se, ami után este 7-kor a konyhaablaknál állva néztem, hogy remeg a cigi a kezemben. Sírni lett volna jó. Sírni. De nem sírtam.

Nem akarok semmi mást az élettől, csak azt, hogy megnyugtatóan unalmas és középszerűen átlagos legyen. Nem vágyok nagy dolgokra, csillagokba kiáltó szerelemre, csoda dolgokra. Nem vágyom hírnévre, gazdagságra, pénzre, sikerre, még elismerésre is csak mértékkel. Nem vágyom túláradó fojtó szeretetre, se tökéletességre.

Már nem érdekel, hogy mit mondasz, vagy mit vársz el, rosszul méred fel a helyzetedet.  Csak annyira akarom lekísérni a kialakult helyzetet, hogy ettől még nagyobb baj ne történjen. Minden másra nagyívben teszek!

Sikítva üvölteném, ne menj! Kérlek ne! Ne tedd ezt!

....és akkor azt mondtam a tükörben magamnak, úr isten, hát te meg mit művelsz? talán kötözni való bolond vagy? és úgy éreztem, elment az eszem. hogy bolondabb vagyok a nagynénikémnél, akit már otthonban ápolnak, és akinek tényleg  sárga papírja van, talán a vér mégis kiütközött rajtam, talán nem az ikerszülés volt az igazi fenyegetés amit a genetika rám nézve jelentett, hanem ez! ez nem mehet így tovább. hiszen ő számomra a valóságban nem is létezik, csak én találtam ki magamnak, az egész az én agyam szüleménye, mint a gyerekek a láthatatlan barátot, és amíg rám nem szólt, én is elmondtam neki titkokat, de ő meg nem talált ki engem, nekem ott nincs is helyem.

de mégis mikor megláttam, hogy ott van, mindig egy picit megörültem, és tudtam, hogy ez teljesen felesleges, de én ezzel nem törődtem, csak akkor kezdtem egyre kisebb és kisebb lenni, mikor már moderálta a beszédemet, mikor már a leírt szavaimnak általam ismeretlen rossz hangulatot adott, amikor már olyanokat látott abban amit mondtam, ami nem csak nincs, de nem is én vagyok, ami hozzám nem illik, csak akkor mondtam, ennek vége kell hogy legyen. és szomorú lettem.

és mikor láttam, hogy ott van, akkor direkt nem szólaltam meg. csendben ültem, és nem akartam beszélni, talán tüntettem a számba adott hangok miatt, talán a sok nem miatt, az ezt többet ne mond-ok miatt, talán a monitoron átütő feszültség miatt, de legjobban az bántott, hogy lassan apránként veszítettem el minden egyes beszélgetéssel azt a lányt akinek hittem magam, és úgy gondoltam, ha nem is tőle, de talán magamtól még visszakaphatom, és csendben vártam, hogy újra én legyek.

minden nappal egy kicsit könnyebb lett csendben maradni. egy egészen kicsit. aztán már annyira könnyű volt, hogy szinte örültem neki, és azt mondtam magamban,  na ugye, hogy megy ez, jobb ez így mindenkinek. hát még nekem!

vasárnap egy furcsa érzéssel ébredtem. mintha szomorú lettem volna, pedig semmi okom nem volt. a lakásban jég hideg, kinyitottam a hűtőt, hogy ebédet főzzek, és meglepődtem milyen sok bor van benne.  találomra vettem ki az egyik üveget, és mikor kinyitottam akkor eszembe jutott, hogy ezt az érzést már valamikor éreztem. még csak 10 óra volt, mikor teletöltettem a poharam borral.  elfordultam,  hogy a többiek semmit ne lássanak, mert néha nekem is kell hazudnom mindenkinek.

azon gondolkodtam, miért van az, hogy napok óta nem találom a helyem, pedig már minden ott van ahol lennie kell. mégis mélyen veszem a levegőt, és mikor már mindenki alszik, egyedül ülök a konyhában egy üveg borral az asztalon, és egy félig töltött pohárral a kezemben,  bámulok valahova a semmibe a féllhomályos konyhában, valamikor levélben érkezett pinket hallgatok fejben, math linest játszok munkaidőben, és sokat gondolok a nagynénikémre.

"Rég nem látott álmok, csak nekünk szép dallamok, nem felejtett percek, csoda napok.

De az, akit látsz, nem én vagyok, az, akit keresel, rég halott.

Elveszítelek, mért hagyod?

Félig égett vágyak, ostoba végjáték, félt, legyőzött álmok, viharos éj.

De érzem, hogy soha nem változol, velem vagy mindig, ha álmodom.

Szól ez a dal, élni akar."

...és akkor azt mondtam magamban, ez nem ér! ez egy olcsó, arcátlan csalás, és ez nem lehet, mert ott állt a bank előtt, és én az út túloldaláról figyeltem, ahogy telefonál, ahogy jobbra és balra lép, és néha elfordul, és szentségeltem, mert nem erről volt szó, a fényképeken amit láttam nem ezt láttam! és azt mondta, ő is azt mondta, róla, hogy, ahhha, szóval ronda, és én is azt mondtam igen, ronda, de most ott állt az út túloldalán, már sötétedett, és az utcai lámpa megvilágította, és ahogy a lámpa zöldre váltott én nem indultam el át a zebrán hozzá,  hanem csak álltam a sarkon, hogy titkon leshessem még egy kicsit, és nem tudtam sehova máshova nézni, csak rá, mert annyira szépnek láttam.

és akkor odaértem elé, ott álltam, toporogtam,  zavarban voltam, mert még mindig telefonált, és akkor már nagyon hangosan kiabálta egy hang a fejemben, hogy az nem lehet hogy ennyire helyes és hogy ennyire tetszik nekem.

és akkor végignézett rajtam, és azt kérdezte, nem fázol szoknyában? és én azt mondtam, egyáltalán nem, ő meg azt, hogy ezt úgyse hiszem el, pedig tényleg nem fáztam, de belül remegtem, hogy itt lépeget mellettem a fekete kabátjában, a szél fújja a fekete haját, az emberek kikerülnek minket, és csak lopva mertem ránézni.

és egész este gyűlöltem. gyűlöltem azért mert annyira tetszik nekem, és hogy annyira első perctől kívánom, és gyűlöltem a telefonját, ami egész este csörgött, és gyűlöltem a hatalmas táskáját, amiben könyéig tűnt el a keze, és gyűlöltem a poharát, amiért hozzáérhet a szájához, mert azt akartam, hogy semmivel ne foglalkozzon csak velem.

és aztán elrohant. és szomorú voltam. mert azt akartam, hogy tetszek neki, de ő csak lesütötte a szemét, és sokat telefonált, és alig beszéltünk és már menni akart.

és találkoztunk megint. mert én akartam. és ültünk egymással szemben, táncolni mentünk, és tudtam, hogy azért hívtam pont most, pont ide, pont erre a rendezvényre, hogy olyanokat csinálhassak vele, amit más körülmények között nem,   és én legyek az aki otthon van, és direkt érhessek hozzá, hogy megfoghassam a kezét, és beleszagolhassak a hajába és a nyakába, és véletlenül, de tényleg csak véletlenül hozzáérhessek a testéhez tánc közben.

és aztán leszedtem a sörről a címkét, és zavarban voltam, mert meg kellett neki mondanom amit nem tud, és a címkéből egy repülőt hajtogattam, és a repülőt be akartam dobni a pólójába, és ő nevetett,  és én csak néztem, és azt akartam, hogy az enyém legyen, csak az enyém, miközben pontosan tudtam, hogy nem lehet.

és aztán álltunk a buszmegállóban, és az éjszakai busz menetrendje túl alacsonyan volt, és azt mondtam neki, nézd! ennek a hülye táblának milyen varázsa van,  mindenki aki eléáll meghajol előtte, olyan közel álltunk egymáshoz, hogy összeért a könyökünk, és ahányszor valaki a táblához lépett és lehajolt, hogy lássa a menetrendet, belőlünk kitört a törvénytelen röhögés, és hátatfordítottunk, hogy ne lássák, de mikor ránéztem már tudtam, tudtam, hogy elbasztam, mert nekem ez sose ment egyszerűen, könnyen és gyorsan, de most tényleg nagyon elbasztam, mert beleszerettem.

és hazamentünk. és én szomorú voltam. és nem hittem el neki semmit. semmit, bármit mondott, nem hittem, hogy tetszek neki, és hogy meg akart csókolni, mert azt hittem játszik, hogy ő csak játszik velem.

és megint elhívtam, mert azt akartam, hogy velem legyen. és 300-an néztek a lelátóról, és én már régen nem izgultam, mert az évek alatt a színpadi rutin,  valahogy csak úgy lesz ha az ember már 10 évesen szerepel, de akkor ott nem érdekelt a lelátóról bámuló 300 ember, csak az az egy aki oldalt állt, és nem is tudtam, hogy onnan vajon lát-e engem, és mikor lejöttünk, azt mondta, te voltál a legszebb.

a kocsiban hátul egymás mellett nevettünk, mert a sofőrünk úgy vezetett, mint egy idióta, és ő félt, én nem, esett a hó, fehérre festette az esti tájat, a kocsiban egyre melegebb lett, de lehet hogy csak nekem, mert nem mertem megfogni a kezét, pedig nagyon akartam a hátsó ülésen a sötétben.

és elmentem hozzá. hideg volt. nála mindig nagyon hideg van. és diszkréten távol ültünk egymástól, és csacskaságokról beszéltünk, és tudtam, ahogy telik az idő úgy kerül tőlem egyre távolabb, újra gyűlöltem a telefont, a poharat, és most már az órát is gyűlöltem, mert tudtam, hogy hozzá jönnek, és mi egyre távolabb vagyunk ahogy a percek is egyre csak peregtek, és én sikítottam belül, hogy még ne, még ne érjenek ide azok akiket vár, csak még egy kis időt kérek, mert én még várok valamire, és magam sem tudtam, hogy mire,  és amikor a kaputelefon élesen és durván megszólalt, akkor összeomlottam. és hazamentem, és  már annyira akartam, hogy megírtam neki, hogy ő nekem nem kell!

A szerelvény már órákkal korábban beáll a vágányra. Az utasok lassan érkeznek, sokára lesz még indulás. Egy szőkés, vékony 16 éves forma lány nagy táskával támolyog végig a vagonokon, táskája néha el-elakad egy-egy ülésben, keresi a megfelelő helyet. Van bőven választék. Az egyik dohányzó rész közép tájon áll meg. Az ablakhoz lép, kinéz rajta, szinte üres a pályaudvar. A  nagy táskát az ülésre rakja, aztán az ablak melletti helyre maga is leül. Fekete tűsarkú lakk cipő van a lábán, szűk farmer, és egy jól szabott csíkos ing minden öltözéke. Kihúzza az egyik lábát a cipőből, kicsit tornáztatja, majd újra visszadugja. A meglehetősen nagy utazótáskából egy könyvet vesz elő. Felcsapja valahol a közepén és olvasni kezd.

A három fiú a  nevetve szédeleg be a vagonba. A lánnyal ellentétes oldalon, egy üléssorral előrébb vágódnak le. Vidámak, hangosak, kamaszosak. A két alacsonyabb fiú ül menetiránynak előre, a harmadik velük szembe rogy az ülésre, a lánnyal keresztben-szemben, talán egy-két évvel idősebb nála.

A lány fel sem néz. A fiúk nevetnek, de ő nem hallja őket, elmélyül a könyvében. Egyszer csak összecsukja a könyvet, és leteszi a kis asztalra az ablaknál. A táskájában kotor, cigarettát és öngyújtót vesz elő, amikor beleakad a fiú szemébe a tekintete, félbemarad az elindított mozdulat. Tökéletes ellentétek. A kamaszos vékonyságukon kívül, mintha egy fotót fordítottak volna át pozitívból-negatívba. A fiú barna erős szálú haja, a lány szőke vékony tincseivel szemben, barna szempár kapcsolódik bele a kékbe, a lány bőre tejszerűen fehér, a fiúé, mint a tejeskávé, kevés tejjel, törékeny, vékony, nőies alkat szabályosan szorosan egymás mellett lévő lábakkal, keresztben az elnagyolt, izmos testet, mintha valaki csak úgy odadobta volna az ülésre.  Csak egy percre néznek egymásra.

Kinyílik a vagon ajtaja, diákok tódulnak be rajta, fiúk-lányok vegyesen nagy táskákkal a közeli kollégiumokból indulnak haza hétvégére. A  három fiú be-beszólogat az érkező lányoknak, aztán a lányok zavarán nevetgélnek. Nem otrombák, inkább dícsérnek, próbálkoznak, bár időnként pajzán kiálltások hallatszanak végig a vagonban. A vonat kezd megtelni, egy-egy ülésen halk morajlással beszélgetnek az utasok.

- Nézd, ott azt a lányt! - mondja az alacsonyabbik - most neki valamit!

- Jó a segged szöszi! - kiáltja rá a barna.

A lány fülig vörösödik, a fiúk csak erre várnak, hangosan nevetnek. Az alacsonyabb egy újabb lányt szúr ki, aki társaival a vonatajtón belép. A fejével bök felé, mire a másik alacsony srác rákezdi:

- Helló szivi! Gyere itt nálunk még van egy hely!  - a lány odafodul, mire az alacsony, kaján vigyorral löki neki -  Gyere csak, gyere, egyenesen ide az ölembe!

Újabb hangos röhögés szakad ki a három fiúból egyszerre. Az egyik alacsonyabb fiú feláll, és az ablakhoz lép. Próbálja lehúzni, de az ablak akad. A magas barna mellé lép, nekifeszül az ablak fogójának, erős mozdulattal rántja le. Az alacsonyabb kiszúrja az olvasógató lányt. Meglöki a magas barnát:

- Most ezt! - és a fejével az olvasgató lány felé bök.

A magas barna elkomorul. A lány összecsukja a könyvet, a fiúkat nézi, várja, hogy vajon neki mit fognak beszólni? Rámosolyog a magas barnára, olyan noszarajta arckifejezéssel.

- Neki nem! Őt nem! - mondja a barna ellentmondást nem tűrő, határozott hangon.

- De miért? - néz rá az alacsony elcsodálkozva.

- Mert ő értelmes.

Mind a ketten leülnek. A barna fiú újra a lányt nézi. A lány rágyújt, de mikor a fiúra néz az elkapja a tekintetét. A lány még szűz. Elmélyülten tanulmányozza a fiút. Milyen lehet együtt lenni egy férfival? Vajon, milyen érzés  amikor a testéhez ér? Milyen lenne mondjuk pont ezzel a fiúval? A tekintete a fiú kezére siklik, elképzeli, ahogy a barna kéz, olyan határozottan gombolja kifelé rajta az inget, mint amilyen határozottan vágta oda  a barátjának az őtnem mondatot. A vonat elindul, lassan és komotósan lódul meg az erős vasszerkezet. A lányt ez nem zökkenti ki az ábrándozásból, a fejében ez a magas barna, szenvedélyesen szorítja magához miközben vadul csókolja, és a barna kezével az ő fehér válláról simogatja le az inget. Aztán az érzéki száj elindul, csókolgatja a nyakát, közben a kéz a hasa vonalától felfelé indulva hozzáér a melléhez, látja maga előtt a hófehér  kerek mellén a barna kezeket, és a barna izmos hát gerinc vonalánál a fehér finom vonalú kezet.

Az utasok egykedvűen nézik a tájat, van aki rejtvényt fejt, más olvas, lányok beszélgetnek, a szőke lány még mindig a fiút nézi, most már a szemét,  közben a saját kezét végighúzza a nyakán. Ártatlan kis mozdulat, nem tűnik fel senkinek, a saját testén indul el lefelé, majd a mellkasánál a keze megáll, elakad a felső gombban, így marad.

A fiúnak meleg, szenvedélyes barna szeme van, annyira barna, hogy szinte feketének látszik, kamaszos tűz ég benne, ahogy újra a lányra néz, ott marad a tekintete. A lány gondolatban meztelenül fekszik egy félhomályos szoba ágyán, és ez a barna szempár van fölötte. Csak egy percre néz bele, képzeletben a fiú feje elindul lefelé, úgy, ahogy az előbb az ő keze tette, egészen a melléig. Milyen lehet, amikor egy férfi megcsókolja a mellét? Elképzeli a fájdalmat, ami az első együttlét velejárója, ahogy a barátnői mesélték, elképzeli, hogy a fiú lassan mozogni kezd, és hogy neki egyre kevésbé fáj, elképzeli ahogy az ő kék szeme becsukódik, és aztán a barna is, hogy a nyakát csókolva, az szőke haját simogatva a fülébe sóhajtva tegye magáévá, egyre gyorsabban és erősebben mozogva.

A szerelvény hirtelen megáll. Néhány utas mozgolódni kezd. A lány becsukja a szemét, túl bizarr ez így, gondolja, túl merész, hogy valakinek 3 méterről a szemébe nézve fejben élje át vele a szerelmet. Gyorsan és mélyen lélegzik, a lábát lassú mozdulattal keresztbe teszi, a comjait összeszorítja. A vonat újra elindul. Kinyitja a szemét. Ezzel a sráccal kellene először szerelmeskedni, gondolja magában, ezzel a barna cigány fiúval, aki megvédett, és akinek tűz lobog a szemében. Neki kéne odaadnom magam, vele átélni a szerelmet, a testiséget. A három fiú szedelőzködni kezd, kimennek a vagon előtti előtérbe, a vonat megáll, a három fiú egymás után leszáll. A lány az ablakra tapadva bámul kifelé, hogy még egy utolsó pillanást vessen a barnára. A fiú felnéz kintről, megáll az ablak előtt, elmosolyodik. A lány az üvegre teszi a kezét, ő is mosolyog. A vonat tovább indul, a lány nyújtózik egyet, majd a hasa aljába szúró éles fájdalomtól hirtelen összegörnyed. Elmosolyodik, nocsak, az első szex akkor is fáj, ha csak fejben játsza le az ember. Még látja maga előtt a fiút.  Heteken keresztül gondolja végig újra és újra, hogy lenne az övé, hogy adná át a testét életében először egy férfinak. Éveken keresztül jár ugyanezen a vonalon a vonattal, de soha többet nem találkoznak.

Axelero szerint beteges, hogy ennyire jól emlékszem régi dolgokra. Valóban kellemetlen, hogy amíg apró pici részleteiben, szó szerint emlékszem történetekre, addig a gyerekem fogszabályozásának időpontját, az ebéd befizetést, vagy azt hogy a lakásban végiggondolt listát,  mit kell vennem a boltban, pár perc alatt elfelejtem.

Sok bosszúságot okoz ez a mindennapokban, de talán ha már van egy ilyen tulajdonságom, amit nem én akartam, nem kívántam, de mégis egy kicsit szeretem, akkor használnom kéne. Kifogyhatatlan vagyok történet mesélésből. A napokban egy 15 évvel ezelőtti történeteten gondolkodom. Talán azért, mert ennyi idő kellett ahhoz, hogy kellő távolságba kerüljön tőlem. De az is lehet, hogy valami fontosat kéne megértenem belőle. Nem tudni, miért szedte elő az agyam, miért pont most, és miért pont ezt, de itt van, és én üres pillanatokban emlékezem. Mindenre. Már látom azt amit, akkor még nem láttam. Az összefüggéseket, a ki nem mondott szavakat, a csalást, ármányt, és a kezdetében előre bukásra ítélt szerelmet. Nem egy romantikus történet. Le akarom írni. Le akarom írni, hátha akkor még többet meg tudok magamról, vagy azt, hogy miért került most elő bennem.

Pár nap alatt nagyon sok minden jutott eszembe szó szerinti pontossággal. De van, ahol nem emlékszem milyen szavakat használtunk, vagy hogy azok a mondaton belül milyen sorrendben helyezkedtek el.  Viszont ha mindent érteni szeretnénk, akkor nekem ezt saját fejből ki kell egészítenem.  Biztos, azok akikről szól, ha olvasnák ki tudnák egészíteni, de erre nincs lehetőség. Így időnként költenem kell, hogy hangulatokat, érzéseket vissza tudjak adni, szavakat és mondatokat kell használnom, minden tévedés direkt lesz benne. Nem írtam még így történetet, magam is kíváncsi vagyok rá sikerül-e teljességgel blogra vetnem. Nem vagyok író, nem tanultam fogalmazni, újságírni. Ha van kedved olvasd el, de ne nyagass helyesírással, nyelvtannal, fogalmazási hibákkal. Legyen ez egy próba, nincs semmi baj, ha menet közben elmegy az egésztől a kedvem.

Nincs kedvem kamu neveket kitalálni. Minek? Menjen úgy, ahogy volt, igazi nevekkel, és igazi helyekkel. Amit nagyon nem akarok kifelé kommunikálni, azt majd rövidítem. Például az akkori munkahelyem. Úgy fogom hívni, MK. A főszereplők saját nevükön lesznek. Túl régi már ez a történet, hogy ez bárkit is bántson, vagy rám ismerjenek belőle. De élek a joggal, hogy bárkit menet közben átkereszteljek. Egy biztos, mivel tényleg megtörténtek ezek velem, így várhatóan mire a történet végére érek, nem lesz az alacsony barna szemű barmna hajú fiúból, magas kék szemű szőke.

A három fiú úgy tűnt el az életemből, mintha sose lett volna. Nincsenek fent közösségi portálokon, sem interneten. Nem találkoztam velük azóta, nem futottam össze velük a városban, vagy a helyen ahol élnek. Az egyik szereplőm nevére egy helyi lap újságja ugrik be. Valahol az újság közepén van egy rovat: házasságot kötöttek. Az újság 2005 évi. Ettől többet nem tudok róluk.

Talán nem is annyira fontos, hogy minden úgy történt-e ahogy én leírom.

Nincs meg a napló! Feltúrtam az egész házat, még bútorokat is pakoltam, és nem találom. Remélem nem a költözködések közben tűnt el. A naplóval kezdődött ez az egész történet. Meglep, hogy ebből az időszakból semmilyen tárgyam, írásom, kis papírom, de még egy fényképem sincs. Mintha nem is lett volna soha  az 1994-1995-ös év. Ma reggel néztem végig a képeket, egy sincs erről a két évről. Az egyetlen tárgy ami megmaradt a napló. Bordó, műbörkötésű A/5-ös határidőnapló.

Nem írtam akkor naplót. Úgy pontosabb, akkor már nem írtam naplót. Kamasz koromban nagy írógató voltam. Még általános iskolában kezdtem, aztán ez a szokásom megmaradt később is. A középiskola elvégzése után már egyet sem írtam. A naplóimból mindig baj volt. Anyám előszeretettel olvasta el őket titokban, suttyomban, kihasználva, hogy nem vagyok otthon, vagy hogy egy percre magára hagytam. Sose mondta, hogy olvasta, de veszekedések közben nem tudta megállni, hogy valami olyat ki ne fecsegjen amit ott olvasott. Bosszantották a naplóim. Talán nem is az, amit én oda leírtam, hanem az, hogy az életemnek már van egy olyan része, amit nem osztok meg vele.

Amikor Pestre költöztem még megvolt az összes naplóm. Csak később vettem észre, hogy eltűntek. Kérdezősködtem a régi iskolás könyveim után, meg sem említve a naplókat,  és kiderült, hogy anyám mindent elégetett a kertben. Pótolhatatlan veszteség számomra, már feldolgoztam. Mivel ilyen esetlenül lesték ki minden titkomat egy töltötőtollal írt naplón keresztül, hát felhagytam ezzel a szokásssal. Amúgy is sokkal zsúfoltabb és érdekesebb és kevésbé vállalható lett az életem, mint hogy arról naplót írjak.

A bordó határidőnaplóban sem volt semmi szöveg. Egy-egy szó, egy bekeretezett dátum, néhány idézet, rengeteg magyarországi település neve, amit a munkámból kifolyólag kellett felkeresnem, és pár rövidítés, amit csak én értettem. Most pont ezekre a rövidítésekre lenne szükségem. Nem adom fel, még keresem, mert az üres lapokon rajta van az egész történetem.

- Perfekt! - ennyit mondtam, épp csak ennyit, mikor a tükörben végignéztem magamon. Fürdés, hajmosás, epilálás, illat, körmök, smink, minden egyben volt.

- Perfekt, most már mehetek! - mondtam csak úgy magam elé, mert az idő is éppen aktuális volt, aztán összeszedtem a pénzem, cigim, szájápolóm, beledobtam a táskámba, a kulcsommal kifelé, csak annyit szóltam hátra a pesti albérletben tévézgető anyámnak: - Nem tudom mikor jövök, ne várjatok. Anyám ekkor már tudta, hogy a nem tudom mikor jövök nem azt jelenti, hogy nem tudom este 10 vagy éjjel 2 lesz belőle, hanem hogy akár napok múlva kerülök majd csak elő. A táskámat belendítettem a kocsi anyósülésére, bepattantam, és elindultam Kristályba, így hívták a szórakozóhelyet. Vezetés közben próbáltam rendszerezni a gondolataimat.

Mi történhetett? - kérdeztem a senkitől. Nem értem ezt az egészet, pár hete még minden rendben volt. Kint álltunk a vakolatlan, kerítés nélküli, padlófűtéses házuk előtt, hóvihar volt, indultam volna vissza Pestre, ő kijött, rám nézett és azt mondta, ne menj, nagyon rossz az idő, maradj itt éjszakára. De ebben már volt valami furcsa, a hangjában, vagy a testtartásában, magam sem tudnám megmondani, talán a szemeiben, de láttam, hogy valami nem stimmel. Mennem kell, mondtam neki, és beültem a kocsiba. Rettegtem vezetés közben, a szél dobálta az autót az úton, szakadt a hó, miközben olyan köd volt, hogy az orromig se lehetett látni, és azon gondolkodtam, talán vissza kéne mennem. De nem mentem.

Ez az utolsó emlékem, amikor beszéltünk egymással, egymáshoz, mi történt azóta? Nem hívott, nem jött, ha mentem nem volt otthon. Beszélnem kell vele. Mindenképpen. Leparkoltam a Kristály előtt. A kidobók mosolyogva félreálltak, hogy bemehessek. Bent dolgozott a barátnőm, sose kérték, hogy vegyek jegyet. A pult közepénél ültem le. Rita odajött hozzám, megkérdezte minden rendben? Minden, mondtam neki, mert persze semmi sem volt rendben. Rendeltem egy whiskyt jéggel. Egy whisky jéggel akkor még számomra a nulltolerancia határába esett, bármikor kocsiba ültem utána, hogy vezessek. A húga jelent meg először. Édesen csicsergett a fülemben, de egy szót sem szólt a bátyjáról, mintha nem is létezne. Nem akartam rákérdezni. Nem akartam a húgával beszélni erről az egészről, amiről még magam sem tudtam, hogy mi ez?

A húga időnként eltűnt, időnként újra megjelent, lassan ittam a whiskymet, néztem a táncoló tömeget, a tömegen keresztül a bejáratot. Nem kellett sokáig ülnöm, a Kristályban sötétebbek lettek a fények, az ajtónál kint égtek a villanyok, nem láttam rendesen az arcát, a háta mögül jövő fényektől, de tudtam, hogy ő az. Ő az! Sikította valami belül, meg azt is, hogy de hát valaki áll mellette! Egy lány.!Egy lánnyal jött? A húga újra előkerült a tömegből, felült a mellettem lévő székre.

- Itt van Béla! Láttad? A barátnőjével!

- Láttam. Csak eddig úgy tudtam, hogy én vagyok a barátnője.

Erre a  húga egy zavaros magyarázásba kezdett, arról, hogy de hát nem tudtam? A mit nem tudtam, kérdeztem? Majd  össze-vissza hadovált, arról hogy ő szeret engem, és nem tudta, hogy hogyan mondja el, de emlékszem, emlékszem a naplóra, amit valamelyik nap ott felejtettem? Emlékeztem. Már hogy ne emlékeztem volna. Másnap kerestem, nem tudtam melyik városba kell mennem, mint az őrült, úgy dobáltam jobbról-balra a cuccaimat, kerestem, és akkor még nem is jutott eszembe a celluxszal beleragasztott papír a listámmal. A pasi listámmal. A benti naptárból tudtam meg hova kell mennem, és ahogy visszaértem Pestre már húztam ki a faluba a határidő naplóért. A kezembe adták, becsukva, de mikor kinyitottam láttam, hogy ki van tépve a listás papír belőle.

Egy perc alatt lett világos a fejemben. Az üvöltő zene mellett is meghallottam, anyám szavait: ha kurva vagy, legalább ne írd le! Ezt kiabálta, mikor egyszer ő találta meg a listámat. Szóval így állunk! Szarházi! - dohogtam magam elé. Ennyire szar alak ez a fiú, ennyire, eddig csak gyávának tartottam, és a korához képest mérhetetlenül tapasztalatlannak. Dühös voltam, és csalódott. Miért nem dobott ki? Ezt kérdezgettem magamtól. Nekem jogom lett volna, hogy engem ezért a listáért kirúgjanak, hogy a szemembe üvöltse te kurva! hogy aztán én szégyelljem magam, és soha többé ne akarjak a szeme elé kerülni, és szégyenembe elbújdossak.

De ez nem mondta. Nem állt elém. Beszari, gyáva alak. Helyette, most itt álok egy szórakozóhely közepén, és nem tudom mit kellene tennem. Felpattantam, hogy elmegyek, de a barátnő és a 2 perce még én pasim pont az ajtónál álltak. Leültem a pult végébe, és egy újabb whiskyt rendeltem. Néztem őket, szívtam a cigit, közben pedig mintha ügyfélszolgálat lennék úgy váltották magukat a másik széken mellettem a férfiak. Mind magyarázott valamit nekem, de én nem figyeltem, arra koncentráltam, hogy legyen egy alkalmas pillanat amikor minden feltűnés nélkül leléphetek. Igazán kellemes beszélgetéseket bonyolítottam közben, ők magyaráztak, italra hívtak, udvarolgattak, én pedig valahol a közepén odaszúrtam valami csipőset, aminek pont annyi volt az értelme, hogy kopj le bazd meg! Magamban, pedig azt kérdeztem, mikor lesz már vége ennek az éjszakának? Mert nem tudtam, hogy igazából ez az éjszaka, még el sem kezdődött.

Annyira figyeltem az egymás kezét szorongató beszélgető párocskát, hogy szinte fel sem tűnt, hogy egy ideje nem cserélődnek mellettem a férfiak. Még mindig ugyanaz a fiú ült  mellettem, kezében egy üveg sörrel, akinek már három kopjmárlebazdmeg mondatot is pillarebegtetve elmondtam. Talán csak akkor figyeltem egy percre oda, mikor egész szokatlan dolgot mondott, a bárpultnál ülve pofátlanul a melleimről beszélt, mintha én ott se lennék, de még ez sem billentett ki abból, hogy tovább kémleljem a menekülési útvonalat.

Rá pár percre a párocskám fogta magát, és ahogy jöttek, a fényen keresztül befelé a terembe, most ugyanúgy távoztak. Az agyam még azt pörgette, hogy tuti most dugni mentek, a gyáva alak meg az újsütető nője. Lehúztam a whiskyt, hangosan tettem le a poharam, intettem Ritának, és elindultam én is kifelé. A kocsi ajtót nyitottam, mikor észrevettem, hogy a fiú a sörrel a kezében utánam jött, és még mindig magyaráz, már ki tudja, hogy mit, hárommal korábban sem volt meg a beszélgetés fonala, de ő még mindig mondta ott a lépcső tetején állva. Elléptem a kinyitott kocsiajtó mellől és ránéztem.

- Remélem kellemesen elbeszélgettél, de én most megyek!

Kicsit lehajtotta a fejét, elmosolyodott, mintha a földet nézte volna, és közben lassan jobbra-balra ingatta a fejét.  Ezt érdekesnek találtam, hogy valaki így mosolyodjon el, szépek voltak a fogai, tetszett. Nézegettem egy darabig a srácot. Ő az este folyamán először nem szólalt meg.

- Velem jössz?  - kérdeztem.

Erre ő megint lehajtotta a fejét, és ugyanazzal a mozdulatsorral mosolyodott el. Másodszorra is tetszett.

- Hova mész? - kérdezte.

- Hova menjek? - kérdeztem.

Megint az a furcsa fejforgatós mosoly, de most már kezdett fogyni a türelmem.

- Na figyelj! Én most beszállok és elmegyek, nem tudom hova. Ha velem akarsz jönni, akkor beszállsz mellém a kocsiba, háromig számolok, oké? Na, akkor Kettő....

Leugrotta a négy lépcsőfokot, és már az autó másik oldalán szorította a kilincset.

- Helyes. - böktem oda neki mosolyogva, mikor kinyitottam neki a kocsi ajtaját.

Még mindig ideges voltam. Végre bent ültem a kocsiban, egy olyan közegben, ami már biztonságosan körbe vett, de még mindig Bélán járt az agyam. A szarházi!- kiállltottam. A kavics csikorgott a gumi alatt a parkolóban, kifaroltam, és full gázzal nekiindultam ki tudja hova.

- Hát neked aztán van egy vezetési stílusod hallod-e! - szólt mellettem egy hang. Ránéztem, és felnevettem, mert a srác egyik kezével a sörébe, a másikkal a műszerfalba kapaszkodott. Mentem pár kört az éjszakában. Nem beszéltünk. Próbáltam lehiggadni, próbáltam nem gondolkodni, és eldönteni, hogy éppen most mit csinálok, egyáltalán hova megyek? Leparkoltam a BNA utcai ház előtt. Kiszálltam. Kiszállt ő is. Bementünk a kapun. A bejárati ajtó mindig szívás volt. A kulcs csomómon annyi kulcsot hordtam, hogy sose találtam meg elsőre melyik illik a zárba. Körülbelül a harmadikkal sikerült kinyitnom.

Végigmentünk az üvegezett előtéren, be a lakásba. A táskámat, és a kulcsot a kis szekrényre dobtam. Ránéztem a fatüzelésű cserépkályhára, még meleg volt, majd a konyhában kezdtem le-fel mászkálni karba font kézzel. Megálltam a falra akasztott tükör előtt. A sminkem még mindig hibátlan volt, de a whiskyk lemosták a rúzsomat. Kézzel kezdtem el letörölni azt ami még megmaradt belőle. Akkor tudatosult bennem, hogy a fiú a kisszekrénynek dőlve áll, kezében a söre, és szó nélkül néz engem. Rámosolyogtam. Elindultam felé, de két lépésre tőle megálltam. Feltűnt, hogy mennyire hasonlítunk egymásra. Egy magasak vagyunk, pont olyan vékony testalkatú ő is mint én. A kezét néztem, rajta a tetoválást, a mutató és a hüvelykujj közötti bőrön a béke jele.

- Hát veled most mit kezdjek? - néztem rá.

Nem válaszolt. Belekortyolt a sörébe. Közelebb léptem hozzá, egészen közel....

- Kérhetek a sörödből?

Felém nyújtotta az üveget. Meghúztam, már alig van benne szénsav, kicsit langyos és nem túl keserű az íze, leteszem a kis szekrényre. Olyan közel állok hozzá, hogy érezem az illatát. Belenézek a szemébe. Ő megint elmosolyodik, de nem mozdult. A testem egyhelyben marad, csak a fejemmel közelítek az övéhez, ő is közelít, egészen közel, már majdnem összeér a szánk... hirtelen kicsit hátrébb húzom a fejem. Mosolyog, de nem tolja közelebb az övét. Én megint közelítek, megpuszilom a szája sarkát, de mikor meg akar csókolni, megint elhúzom a fejem. Szeretem ezt a játékot. Ilyenkor a férfiak nagy része a második fej visszahúzásnál elkapja a derekamat, magához ránt, vagy megfogja a fejem és megcsókol,  ha kell erőszakkal. Jó játék ez arra, hogy a kezükbe adjam az irányítást. De ő nem mozdul. Néz rám és mosolyog de nem csinál semmit. Jól van, ha így akarod, maradjon még nálam a labda, gondolom. Megcsókolom, épp csak hozzáérek a nyelvemmel a nyelvéhez, egy pillanat  az egész. Nem csókol vissza. Elindulok a szobába, az ajtóból visszafordulok és megfogom a kezét, csak nagyon halkan mondom, hátra se fordulva, gyere velem....

Ruhástul heveredünk végig az ágybetéten. Kint ég a villany, az üvegajtón keresztül beszűrődő fényben nézünk egymás szemébe. Két ember, akik nem is ismerik egymást. Akkor láttam életemben először. Nem voltak érzelmek. A másik férfi miatt érzett dühöm már teljesen elmúlt, a bosszút pedig nem akartam elég erősen. Nem tudom, hogy ő mire gondolt. Nem mondtam el neki az egész történetet, csak annyit, hogy mérges vagyok valakire aki gyáván viselkedett velem. Teljesen felöltözve feküdtünk egymáson, tetszett, hogy nem akar azonnal mindent, és egy kicsit meg is lepett. Sokáig csókolózunk, mikor érezem, hogy a keze benyúl a pólóm alá, és megfogja a mellem. Ráérősen és lassan vetkőztet átveszem a ritmusát. Lehúzom róla a pólót, feltérdel, és felhúz engem is.

Ülve nézem a testét, tetovált a  keze és a válla, lassan végighúzom rajta az ujjam.  Mind a két fülében pici ezüst karika fülbevaló van. Az enyémben is, csak az enyém nagyobb és vékonyabb. Ha ő nem siet, én sem.  Beletúrok a hajába, tetszik. Tetszik nekem ez a fiú, olyan  a szűrt fényben a tetovávásaival, a félhosszú hajával, a barna szemeivel, a fülbevalókkal, és a száján lévő mosollyal, mint egy vásott kölyök. Nem tudom melyik pillanat, amikor átveszi tőlem az irányítást, talán pont az, amikor a kezemnél fogva felhúzott  az ölébe.  Minden mozdulata a helyén.  Mint az esti sminkem, perfekt! Bármit csinál velem, abba egy mozdulatnyi, leheletnyi bizonytalanság sincs. Hetek óta nem voltam férfival, mást talán már széttépek, türelmetlenül követeltem volna, hogy ne szarakodjunk, dugjon meg, tegyen a magáévá, legyünk állatok, de őt nem sürgetem.  Két helyen gyszerre hatol belém ,a farkával a lábam közé, a nyelvével a számba. Muszáj megállni, nem lehetett megmozdulni, feküdtünk egy darabig, aztán lassan mozogni kezdett...

- Tudod mi a legnagyobb vágyam? - kérdezi, túl a második dugáson, de korán ahhoz, hogy felkeljünk és mindenki menjen a maga dolgára.

- Nem tudom. Mi?- kérdezem, és most először érdekel az este-éjjel folyamán, hogy mit fog mondani.

- Az, hogy egy chopperrel - a keze a mellemet fogja, és közben a szájával közelít a mellbimbómhoz - leugorjak a Grand kanyonban! - a kanyon szónál, már a leheletnyi puszikat szór körbe a mellemen, majd rám fordul egész testével, finoman kőröz a szájával a mellbimbómon és lefelé indul, közben hol előkerül a nyelve, hol csak a szája ér a testemhez.

- De akkor meghalsz! - nyögöm, miközben a köldökömet csókolgatja.

- Tudom! Nem baj! Kit érdekel?! - mondja, és közben szenvedélyesen a lábam közé csókol.

- Te figyi! Téged nem zavar, hogy most élveztél belém - kérdezem lihegő hangon- mellesleg kétszer is?

- Egyáltalán nem. - mondja, bele a puncimba - mindig szerettem volna leszopni magamat!

- Akkor ne hagyd abba!

Nem hagyta abba. Mikor elélvezek visszafekszik rám, megcsókol és megint azzal a furcsa mosollyal néz, amit most már  határozottan megszerettem.

- Ez tetszett. - mondta.

- Nekem is.

Simogat, közben mellém fekszik. Felé fordulok, azt akarom hogy összeérjen a testünk, de ő mást akar. Érzem a kézmozdulatán, hogy a tipikus kis-nagykifli póz felé haladunk, de nem áll itt meg. Hasra fordít, ő rajtam, és pillanatok múlva bennem. Erősen dug, közben finoman húzza végig a körmét a nyakamon, a gerincemen, hogy aztán  váratlanul és fájdalmasan belemarkoljon a fenekembe.

Félálomba kérdezi:

- Te olvastad a bibliát?

- Hogy mit?

- Tudod, a bibliát.

- Ismerem a történetet, de a könyvet nem olvastam.

- Én most azt olvasom.

- A bibliát?

- Igen, a 143. oldalon tartok.

- Akkor az még az ószövetség.

- Igen, az. Nagyon érdekes történet.

- Lesz még érdekesebb is.

Öltözni kezdünk. Hajnali 4 óra körül jár az idő, kint még sötét van. Minden ruhát keresgélni kell a szobában. Takaró alól kerül elő alsógyatya, párna mögül póló. Eltelik egy ideig, mire visszanyerjük az eredeti csomagolásunkat. Nyitni akarom az ajtót, amikor visszahúz.

- Ez jó volt.

Nem mondok rá semmit, csak mosolyogok.

Egyéjszakás kalandnak kiváló, gondolom magamban.

- Na gyere, hazaviszlek. Hol laksz?

- A xjfjdoh utcában.

- Nem tudom hol van, majd navigálj.

Az előtérben összeszedem a táskámat. Amíg készülök ő ugyanúgy a kis szekrénynek támaszkodva áll, mint este, csak a sör nincs a kezében.

- Látod milyen hülyék a nők? Hogy mit meg nem tesznek, hogy szépek legyenek?  - kérdezem, miközben a hajamat próbálom kifésülni.

- Mit?

- Tegnap este órákig azzal szórakoztam, hogy a hajam tökéletesen álljon, gyűrögetve szárítottam, folyamatosan toltam rá a hajhabot és a zselét, most meg 10 perce szarakodok azzal, hogy kibontsam.

Nevet.

- Azt hiszem megmosom még egyszer, és majd balzsammal kibontom. Hazáig jó ez így! - mondom a tükörnek.- Tényleg, mit is mondtál, hogy hívnak? - kérdezem, még mindig a tükörhöz beszélve.

- Nem kérdezted. Attila.

- Attila. - visszanézek rá, úgy ismétlem el -  Megjegyzem!

- De gyorsan eltűntél az este. - mondta Rita, miközben az alapozót kente az arcára. Dolgozni indult, péntek-szombat, pult a Kristályban. A többi napon magántanár.

- Beállított Béla.- fintorogtam -  Béla meg a barátnője.

- Láttam őket, beszéltél vele? - nézett rám a tükörből, már a szemét spirálozta.

- Minek? Gyáva szar alak. De beszéltem a húgával. Emlékszel, még neked is meséltem, hogy egyszer ott hagytam véletlenül a határidőnaplómat.

- Emlékszem, felhívtál engem is, hogy nem maradt-e nálam.

- Azt mondja a húga, hogy a pasis papíromat az öccsük tépte ki belőle, ő adta oda az anyjának, az anyja az apjának, az apja meg beletolta Béla arcába, hogy ne, nézd meg, ki a barátnőd!

- és Béla megnézte....

- Volt rajta pár név, ami kibaszta nála a biztosítékot.

- Bélánál 1 név is kibaszta volna a biztosítékot.

- És még azt sem értékelte, hogy az övé az utolsó név rajta! Ebből is látszik, hogy milyen hűséges voltam hozzá! A pasik hülyék!

- A pasik tényleg hülyék! Nem voltatok egymáshoz valók. Én már mondtam neked, hogy Béla nagyon édes, de egy beszari balfasz.

- Indulhatunk?

- Igen, kész vagyok. Várj még hozom a táskámat.

- Beviszlek, aztán azt hiszem lelépek. Kicsit sok volt nekem a tegnap este.

- Pedig ha jól láttam, akkor nálam töltötted az éjszakát, és nem egyedül.

- Honnan tudod, hogy nem voltam egyedül?

- Egy sörösüveg volt a kisszekrényen. Te pedig nagyon ritkán iszol sört.

- A Kristályból kijött utánam egy srác. Én meg elhoztam. Tetszett nekem. Hazavittem reggel, aztán elhúztam vissza Pestre.

- Jól tetteed!

- Nagyon jó éjszakánk volt.

- Hogy hívták?

- Nem emlékszem. Pedig  reggel direkt megkérdeztem.

- Nem baj, lehet hogy ma is jön. Megmutatod ki az?

- Persze.

- Lehet hogy ismerem.

- Lehet, idevalósi. Oda vittem haza a ykjdfd utcába.

- Ha nem ismerem, akkor megtudom a nevét, és megmondom neked.

- Nem hiszem, hogy jön ma is. Különben is nagyon kerek volt a tegnap este, miért rontanánk el ma valami béna kínos beszélgetéssel?

- Majd meglátjuk.